Around India in Eight Days / Nyolc nap alatt India körül

A few days ago I read an interesting article about circumnavigate the world in the modern times and comparing it to Verne’s time and Phileas Fogg’s journey. This article and a soundtrack (see later!) gave me the idea to write about one of my favourite movies – Paiyaa.

            What is Paiyaa (பையா)? Well, it’s a South Indian, to be more precise, a Tamil film made in 2010, dubbed in Telugu as Awara – I also watched it in Telugu!

            I watched Paiyaa for the first time about a year ago, and then I watched it again and again, alone, with my brother, with my sister and with my other sister. They all liked it (even my brother did like it, which is “something”, as we say it in Hungarian); and it seems I just cannot get bored with it. I tried to explain several times why I like this particular film so much, but even now I am not sure. However, here are the main reasons why I am in love with Paiyaa:

The plot.

I know, it’s nothing special. A guy (Shiva) and a girl (Charulatha) are travelling by car from A to B – namely, from Bangalore to Mumbai, i.e. across India in about a week (or let’s say, for the sake of literature references, 8 days). They’re being followed by not one, but two gangs, of which one is after the girl, and the other one wants the guy. And while travelling and running away, Shiva and Charulatha slowly fall in love. Familiar? There are lots of films with the same plot, action-packed, romantic or philosophical. I tried to persuade my brother that Paiyaa is different, but even I don’t know the exact reason of this – I just feel that it is different. Maybe because of the way Shiva fell in love with Charulatha (love at first sight) and how he came to rescue her – you know, even though you like someone, you don’t drop everything and go on a nearly 1000 km journey by a car that is not your own. Maybe because of their interactions during the journey, that were so unusual in an Indian movie. Maybe because of the really impressive action scenes and the funny moments of Shiva and his friends.

The leading couple.

Karthi and Tamannaah as Shiva and Charulatha. Enough said. Their chemistry is simply perfect – I wish I had someone who looks at me like Karthi looked at Tamannaah. And I wish they did more films together!

The photography.

This film was a “mass entertainer”, yet there were numerous beautifully shot scenes – especially the fight scenes and the songs. My favourite ones when Shiva is dancing in the fog in Thuli Thuli and when Charulatha is walking in that breathtaking anarkali in front of the blue sky. And the whole Adada Mazhaida – I just can’t get enough of the “picturisation” of this song.

The soundtrack.

The soundtrack of Paiyaa is one of my all time favourites. Whenever I listen Thuli Thuli, I feel like falling in love. Because of Adada Mazhaida, I would like to dance and sing and laugh. And En Kadhal Solla can break my heart and be a remedy at the same time. (Thuli Thuli was so “powerful” that it got stuck in my brother’s ears and one day I caught him humming the melody of Thuli Thuli.)

And – though not as good as the original Tamil one – the Telugu and the Kannada versions of the soundtrack still have the magic.

* * *

A pár nappal ezelőtt olvastam egy érdekes írást egy modern világ körüli útról és ennek a összevetéséről Verne Phileas Foggjának utazásával. Ez, valamint a filmzene (lásd később!) adta az ötletet, hogy az egyik kedvenc filmemről írjak – a Paijáról.

           Mi is az a Paijá (பையா) tulajdonképpen? Nos, ez egy 2010-ben készült dél-indiai – hogy pontosabb legyek, tamil – film, amit telugu nyelvre Avara címmel szinkronizáltak – és én a telugu változatot is láttam!

            Körülbelül egy évvel ezelőtt láttam először a Paiját, és azóta újból meg újból megnéztem, egyedül, a fivéremmel, a nővéremmel és a másik nővéremmel. Mindannyiuknak tetszett (még a fivéremnek is, ez nagy szó!); és úgy tűnik, hogy egyszerűen nem tudok ráunni. Sokszor próbáltam magyarázatot találni arra, hogy miért épp ezt a filmet szeretem ennyire, de a válaszban még most sem vagyok biztos. Mindenesetre íme a legfőbb okok, amiért annyira szeretem a filmet:

A cselekmény.

Jó-jó, nem a legeredetibb. Egy fiú (Siva) és egy lány (Csárulatá) autókáznak A-ból B-be – nevezetesen Bengaluruból Mumbaíba, azaz körülbelül egy hét alatt (vagy, az irodalmi utalás kedvéért, mondjunk inkább 8 napot) kis túlzással keresztülutazzák Indiát. Persze üldözi őket, nem is egy, hanem két banda, amiből az egyik a lányt akarja elkapni, a másiknak a fiúval akad némi elintéznivalója. Az utazás és a menekülés közepette Siva és Csárulatá egymásba szeretnek. Ismerős? Számtalan hasonló cselekményű film készült már, akciódús, romantikus vagy éppen „filozofikus”. Próbáltam meggyőzni a fivéremet, hogy a Paijá más, de hogy miért, azt magam sem tudom pontosan – egyszerűen csak érzem, hogy más. Talán amiatt, ahogyan Siva beleszeret Csárulatába (szerelem első látásra) és ahogyan a segítségére siet – még akkor is, ha tetszik is neked valaki, nem hagynál ott csapot-papot csak úgy, hogy belevágj egy közel 1000 km-es útba egy autóval, ami nem is a tiéd. Talán a kettejük közötti apró mozzanatok miatt, amelyek annyira szokatlanok egy indiai filmben. Talán a látványos akciójelenetek és a Siva és a barátai közötti mulatságos részek miatt.

A főszereplő páros.

Kártti és Tamanna mint Siva és Csárulatá. Azt hiszem, ennyi elég is. A közöttük lévő összhang egyszerűen tökéletes – bárcsak lenne valaki, aki úgy néz rám, ahogy Kártti nézett Tamannára! És bárcsak több közös filmjük lenne!

Thuli thuli / Tuli Tuli

A fényképezés.

Bár hivatalosan „tömegterméknek” szánták, mégis annyi gyönyörűen fényképezett jelenet volt benne, különösen a verekedős részeknél és a dalbetéteknél. A kedvencem, mikor a Tuli tuliban Siva a ködben táncol és amikor Csárulatá a lélegzetelállítóan gyönyörű anárkalíjában sétál az ég kék háttérdrapériája előtt. És az egész Atatá malaitá – egyszerűen nem tudok betelni a szám képi világával.

A filmzene.

A Paijá filmzenéje az örök kedvencek egyike. Valahányszor csak meghallgatom a Tuli tulit, szerelmes leszek, az Atatá malaitától táncra perdülök, dalra fakadok és nevetek. Az En kátal szolla egyszerre képes összetörni a szívemet és gyógyírt jelenteni rá. (A Tuli tulinak akkora hatása volt, beleette magát a fivérem fülébe, egy napon aztán azon kaptam, hogy ezt dúdolgatja). És végül pedig – bár nem annyira jók, mint az eredeti tamil – a filmzene telugu és kannada változata is megőrizték a varázst.

Alla