Rachel kuzin

Annyira vártam erre a filmre. Ez után az előzetes után ki ne várna rá?

Megvan benne minden, és ráadásul minden a helyén van: a szereplők, a történetelemek, a táj, a vágások, az atmoszféra, a zene. Még a plakátja is jól el van találva. Ugyanerre vártam a filmben, csak nem két percben, hanem kilencvenben. De nem ezt kaptam.

Nem lett kifejezetten rossz film – de jó sem. A történet dióhéjban annyi, hogy Philipet (Sam Claflin) az unokatestvére, Ambrose neveli fel. Ambrose külföldre utazik gyógykezelésre, ott találkozik egy másik unokatestvérükkel, az özvegyasszony Rachellel (Rachel Weisz), akit feleségül vesz – azután gyanús körülmények között meghal. Rachel felbukkan Philipnél Angliában, és persze kezdődnek a bonyodalmak, mert Philipet rabul ejti az asszony. Az egész cselekményen végigvonul a gyanú és bizalmatlanság kérdése: hogy Rachel mit is akar pontosan, mi volt a szerepe Ambrose halálában és mit érez Philip iránt.

Forrás: imdb.com

Rachel Weisz alakításáért oda voltak a kritikusok, és a film végére én is eljutottam oda, hogy egyetértek velük. Kezdetben fura volt a karaktere és a játéka, bár ez talán hozzátartozik Rachel (a történetbeli Rachel) misztikumához és az őt körbelengő rejtélyhez. Sam Claflin ellenben nem sokat nyújtott azon kívül, hogy kiskutyaszemeket meresztett Rachelre, illetve olykor számomra érthetetlen és a karakteréhez nem illő dührohamokat kapott. Kettejük között nem volt meg a szikra, holott az egész történet ezen alapult volna: a fiatalabb unokaöcs vágyakozásán a nála tíz évvel idősebb, tapasztalt és rejtélyes Rachel kuzin után. Ez mozgatott (volna) mindent, ez ellensúlyozta (volna) Philip gyanakvását és a haragot, féltékenységet, utálatot, amelyet akkor érzett Rachel iránt, amikor még nem is találkozott személyesen vele, pusztán néhai unokafivére leveleiből ismerte meg őt. Claflin vágyakozása azonban nem volt hihető, és emiatt a történet sem lett az.

Annyi mindenre ki lehetett volna hegyezni ezt a filmet – a gótikus misztikumra, a románcra, a 19. századi nők helyzetére, kiszolgáltatottságára és elnyomottságára, még azt is bele lehetett volna keverni, hogy mennyire veszélyes más szemén keresztül megismerni és megítélni az embereket, vagy hogy a társadalom mit gondol egy özvegyasszonyról és az élete újrakezdéséről. Ám ehelyett a film csak úgy folyt, anélkül, hogy komolyabban elmerengett volna a fenti kérdéseken. A legnagyobb baj mégis az, hogy nem volt feszültség a filmben – se a vágyakozásból, se a gyanakvásból származó, nem vezetődött fel a történet csúcspontja. Így, akárcsak a legtöbb elem a filmben, a csúcspont is csak úgy volt. Megrázkódtatás, katarzis és minden egyéb nélkül.

Ettől függetlenül egy nézést megér. Ha másért nem, hát a tájért meg Rachel Weiszért.

Alla