Viktória & Abdul

Régóta szerepelt a megnézendő filmek listáján a Viktória királynő és Abdul, olyan régóta, hogy már arra sem emlékszem, igazából mi ragadott meg az előzetesben. Mindenesetre azóta húzódott a film megnézése, amióta kijött a mozikban, de tegnap végre sort kerítettem rá… és hát nem lettem tőle semmivel sem több.

Forrás: IMDb.

Számomra az egész történetet agyoncsapta az a teljesen alapvető kérdés, hogy „Abdul mégis mi a csodáért van oda annyira Viktória királynőért?” Ez körülbelül a film 10. percében fogalmazódott meg bennem, és a végéig nem hagyott nyugodni – választ pedig nem kaptam rá. Mert azért lássuk be, a britek gyarmatosították Indiát. Szóval ott vagy te, a gyarmatosított, lenézett, megvetett és sárba tiport indiai, éled a magad nem túl kényelmes életét, azután egy szép napon a szokásos rutinod kellős közepén az egyik elnyomó brit katonatiszt gondol egyet, megragad a grabancodnál fogva és feltuszkol egy hajóra azzal, hogy neked kell átadnod egy semmitmondó medált az elnyomó hatalom uralkodójának. Te meg persze nem mondhatsz nemet, muszáj otthagynod csapot-papot, a feleségedet, a megszokott életedet, a nyelvedet, a kultúrádat és vallásodat – vagyis mindent. De ettől függetlenül a második találkozás után önként földre borulsz a gyarmatosítók királynője előtt, és szó szerint megcsókolod a cipője orrát. Aha. Teljesen életszerű és hihető.

A mókás az, hogy Abdul kollegája, a hasonló okból és módon elhurcolt Mohammed reakciója éppen ellentétes ezzel: fanyalog, szenved Angliában (lelkileg meg fizikailag is, mert az egészségét tönkreteszi a klíma), és nem fél a britek – sőt, a brit trónörökös! – szeme közé vágni, hogy mennyire barbárok és mit kellene csinálniuk magukkal. Az ő hozzáállása és magatartása teljesen emberi és érthető.

A gond igazából az volt, hogy Abdul motivációjáról és lelkivilágáról nem kapunk semmi információt, mert szegényt a film második felében száműzték a háttérbe. Jelen volt, persze, de inkább csak mint egy kellék, a konfliktus fő kiváltója – kiváltója, de nem részese. A királynő környezetének ugyanis nyilván nem tetszett a muszlim (!) indiai és a királynő barátsága, és persze megindult az intrikálás meg a hatalmi csetepaté. Abdul meg valahogy kiszorult a cselekményből, és a rivaldafény teljes egészében a királynőre összpontosított. Amivel nem is lenne gond – ha a film témája eredetileg nem Viktória királynő és Abdul barátsága lett volna.

 

Kosztümök és díszletek (a durbar terem). Forrás: IMDb.

A film mint film – technikailag, a színészi, operatőri, stb. munkát tekintve – nem volt rossz. Judi Dench fantasztikus volt Viktória királynőként, el is vitte a hátán az egész műsort. Ali Fazal mint Abdul szeretnivaló, meg lehet érteni, hogy az öreg királynő miért kedvelte meg és miért tekintett rá fiaként. (Kettejüknek egyébként voltak nagyon aranyos pillanataik, a kedvencem, amikor Abdul felkérte táncolni a királynőt.) Eddie Izzard a majdani VII. Eduárdként nagyot alakított, Judi Dench után ő volt a második legjobb. A kosztümök, díszletek és helyszínek gyönyörűek, a zene is szép – de összességében ennyi.

Ítélet: egyszer megéri megnézni. Nagy mélységeket nem szabad várni, de (ahogy a mondás tartja) Judi Dench Viktória királynője megér egy misét.

Alla